Menekülj hát,Angyal!

Menekülj hát, angyal!


A lány minden rezdülésével kiadja magát a tavasznak. Érezni akarja lelkében az újjászületést. Bűnös, forrongó vágyak rohanják meg. Szeretne feloldódni a levegőben, hogy aztán a szél messzire sodorja, talán egészen a csillagokig. Szeretne összeolvadni a holdfénnyel, hogy aztán ő ragyoghassa be az egész világot. Annyi mindent tenne, lelke mégis egyszerűen csak beleégeti magát a sötétségbe.

A rejtélyek és titkok örök otthonában jár, mámor és kéj kísérti lépteit, tompa dobbanásaiban életre lobban a szenvedély. Már-már öntudatlanul tárja fel lelkét az álmoknak, melyek az éj lüktető vérében áramlanak. Lágy árnyékokkal szabdalt fényszilánkok ölelik körbe, s ő igazán elhiszi, hogy most semmi sem számít, hogy most bármit megtehet.

Ezért hát megtorpan, s a végtelen szabadság emésztő kínjában képtelen megmozdulni. Az éjszaka törékeny pókhálófonalaival ezüstös ragyogásba burkolja. A lány nem bánja, mert tudja, olyan birodalomban jár, ahova mindig is vágyott. Az álmok ködös útján, ahol minden megtörténik, amit csapongó képzelete életre hív. Egyszerre istenné válik.

Körülötte valósággá válnak titkolt vágyai, mert most ezt akarja. Halált álmodik magának és szerelmet, mert tudja jól, hogy csak ezekben létezhet örökké. Kiszolgáltatva áll a beteljesült csoda bűvöletében. Kitárt karokkal behunyja szemét, hogy e kínnal és gyönyörrel telt varázslat elporlaszthassa a lelkét, mert vak önkívületében mindenné akar lenni.

De mielőtt szabadon a semmibe zuhanna, felpillant a végtelenbe vesző csillagokra… és azok lemosolyognak rá. Elnézően, szelíden, féltőn, mintha csupán őrangyalok lennének, akik a magasból kísérik kiválasztottuk lépteit. Talán a bársonyszellőt is az ő csillaga küldi, melynek nyomán szíve lázasan dörömbölni kezd.

A tavasz oly forrón öleli át, hogy megperzseli bőrét. Bal csuklója, melyen apró, alig látható heg pihen, bizseregni kezd. Felemeli kezét, ujjait végighúzza a már rég összeforrt vágáson, mely az éj fekete vérében most fehéren izzik. Emlékek villannak fel benne, de oly messziről érkeznek, hogy a lány úgy érzi, egy másik életből származnak.

Elmosolyodik. Talán tényleg másik élet volt az, hiszen ő az éjszaka gyermeke, a Telihold fénye ringatta bölcsőjét, s az álmok nevelték fel. Örök változást tanított neki az árnyakkal teli sötétség. Így lett ő olyan, mint a Hold. Ezernyi arca van, s örökké változik.

Nem ő volt az, aki az alkonyat vad tüzében égve megvágta magát, de a jel megmaradt, mindörökre emlékeztetve őt, hogy szívét az életnek adta.

Mielőtt továbbindulna, még utoljára felnéz az égre, s halkan - hogy csak ő és a fényévnyi messzeségben égő csillaga hallhassa - megszólal:

- Menekülj tőlem, angyal, menekülj, míg megteheted. Én az éj gyermeke vagyok, te a fényé. Ott van az otthonod. Bennem az éj vére csörgedezik, mert tudok még álmodni. Te fényből szőttél magadnak fátyolruhát, s megölöd mindazt, amiért én élek. Ne kísérj a sötétségbe, mert megmérgez téged, mint ahogy engem is romlottá tett. Hiszen láthattad: szerelmet és halált teremtettem egyetlen összekuszálódott pillanatban. De te maradj tiszta, s ha eljön a hajnal, az ébredő fényben vigyázz majd rám, hogy megőrizhessem álmaim. Menekülj hát, angyal! Menekülj tőlem…