Káosz.

Káosz.
Ez lenne az a szó,amellyel jellemezni lehetne engem az utóbbi időben.
Az érzéseim erre-arra ráncigáálnak.
Holvan ebben az állapotban a kiút?
A barátok.
Talán ők segíthetnek,igaz?
Megpróbáltam.
Nap,mintnap elmentem velük erre-arra.Vagy csak áthívtam valakit,de semmi.
Megyekén.
És bólogatok.
Megnéha megszólalok,de semmi több.
Sírni nem sírok.
Már nemtudok.
A szivem darabokra tört.
És itt nincs pillanatragasztó.
Semmi,sem segít már.
Semmi.
Borzasztóan,Kimondhatatlanul fáj.
Úgyérzem,hogy körülöttem elvesztek mindenkit...
Senkisem marad már.
De én abba belehalnék...
Ha nem lennének körülöttem Ők.
Pedig úgy érzem nekem kell egy biztos pont.
Egy valaki.
Aki mindig ott lesz.
És segít.
De nem látok..Senkit.
Ne, érzékelek senkit.
Nem hallom meg a segítségeket.
Nem érzékelem a külvilágot.
Csak én.
És más senki.




Most rájuk lenne a legnagyobb szükségem,de velük sem lenne ugyanaz.
Az érzés úgyis meg marad.

Adamshit.
Vikcsu.


Gicah.
Megmég a többiek.
Most csak miattuk mutatom ki,hogy élek.
Ha nem lennének,én egésznap feküdnék,és pont.
Azthiszem ezlenne.
De hátha jobb lesz msotmár.
Esetleg tovább élehetek boldogan.
Talán megízlelem a boldogság ízét.
Talán...