Szösszenet...

Ezt unalmamba írtam.A szakítás.Fájdalmas dolog.Hál' Istennek engem nem ért semelyik sem olyan rosszul,de mégis fájt. Azért raktam fel a blogomra,mert ha nekem nem is,de talán más lányoknak még segíthet... Szóval tessék. ;)

Furcsán-zavarodott szomorú lelkiállapot, kavargó, egymásnak feszülő érzelem-forgácsok jellemzik a legtöbb szakítást… Valami elmúlt, valami meghalt… Az “egymásranézés” már nem olyan mint korábban, kihunyt belőle a szövetség tudata, az “enyém-vagy” érzése. Ehelyett hangok és csendek hordozzák az űrt, a felbolydultságot, a “kényelmetlenül-nehézkedő” zavart. Szilánkokra tört a személyiség-szeletek összetartozása. Amikor anno szerelemben épült fel e két ember közös műve, lassan, óvatosan növekedett, majd felgyorsulva, forradalmi beérlelődése révén személyiségük ezernyi színben pompázó üvegcserepei a másik lénye felé fordult, és a külső fényt úgy verték vissza, hogy a “sokszínben-pompázás” egy harmadik létezőt kreált kettejük “teremtő-okából”, – a szerelmet. Ez az új jövevény lett “közös-produktum-szülte” szövetségben kiteljesedett belső alkotásuk. Kettejük ezer irányba álló személyiségszeletei egymásba-simultak, szétiramlani-igyekvő vágyaik egymásra találtak, s a boldogságért-futás célját “egymásbantalálták”. Ezek után már a szerelem, ez a különös létező kapcsolta egybe teremtőokait, teremtőfeleit, hogy így létrehozza önmagát, az okok beteljesülését.